~3.rész

Hi people! 

Meghoztam a részt, remélem tetszik.

Nem szeretnék kommentekért kuncsorogni, de azért jól esne, ha kapnék párat, mert én így tényleg nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, vagy mi van.. Szóval kérlek titeket, nyilvánítsátok ki véleményeteket. :D

A következő rész várhatólag szerdán jön, addig megpróbálok valami értelmeset alkotni.

Egyébként hogy telik a szünetetek? Mit fogtok csinálni?

Legyetek rosszak a kedvemért!

Puszi & nagyölelés: Bella. xx

~3.rész

    Miután felöltöztem, lementem a konyhába, ahol Perrie várt rám azzal a kéréssel, hogy segítsek neki összepakolni a nappaliban. Volt mit, tévénézés közben jól bevált női szokás szerint mindent összezabáltunk, amit csak lehetett.
    Épp végeztünk a rendrakással, mikor végszóra megszólalt a csengő. Perrs* pedig, mint akit kilőttek, rohant ajtót nyitni, majd  félúton hirtelen megállt, és szép, komótos tempóban újra megindult az ajtó felé, mint akit épphogy érdekel, ki áll a másik oldalán.
Mikor kinyitotta, négy fiú próbált meg egyszerre betömörülni a nem épp erre tervezett bejárati ajtón, aminek vége két perces küszködés lett. Mikor sikeresen, egytől egyik bejutottak, megálltak előttünk mosolyogva, majd Zayn odalepett Perriehez, és lágy csókkal köszöntötte.

Négyük közül csak Zaynt ismertem, így zavartan helyeztem súlypontom egyik lábamról a masikra. Végül mellem lepett egy kedvesnek tűnő. barna hajú és szemű srác.
-Szia, a nevem Liam. Liam Payne.- mondta kedves mosollyal az arcán.
-Szia, én pedig Grace Edwards.- mutatkoztam be én is. Hirtelen egy másik srác termett előttem, az, amelyik tele pofával vigyorgott, mióta csak beléptek az ajtón. Az előbbiek után már azon se lepődtem volna meg, ha így mutatkozik be: "A nevem Bond. James Bond."
-Louis Tomlinson, neked csak Swag Masta from Doncasta'.-mutatkozott be még mindig vigyorogva. Én is hasonlóan cselekedtem, majd az utolsó srác is sorra került.
-Niall Horan vagyok. Már hallottunk rólad ezt-azt a lányoktól. - mondta egy aranyos mosoly kíséretében, mire az én szám is hasonlóan fölfele görbült, majd a csajok fele egy gyors, de annál szúrósabb pillantást vetettem.
-Egy pillanat. Harry merre van? - kérdezte zavart arccal Jade, mire nekem leesett valami. Perrieék azt mondták, hogy öten vannak. De itt csak négyet látok...
-Ja, tényleg. El is felejtettük mondani. Harry kicsit késik, akadt egy kis elintézni valója.- vakarta meg Zayn zavartan tarkóját. - Azt mondta, majd később csatlakozik.- tette még hozzá egy halvány mosoly kíséretében.

~*~

Alig fél órán belül kiderült, hogy Niall személyében kitűnő társra találtam evés terén, így a konyhában ülve beszélgettünk épp, mikor Louis berobbant az ajtón. Időközben elmagyarázták a többiek, hogy a srác non-stop túl van pörögve kissé, de röpke két óra alatt, bármilyen meglepő, meg nem sikerült hozzászoknom ehhez a nagyra nőtt óvodáshoz. Miután jeleztem neki, hogy minden oké, idővel majd felépülök az előbbi mozdulatsora okozta infarktusból, hozzákezdett mondókájához.
-  Na. Az a nagy terv, hogy medencézni fogunk. - mondta olyan arccal, mintha épp azt jelentette volna be, hogy őt választották meg Amerika új elnökének. Csak csöndben hozzáteszem, hogy ez végzetes hiba lenne.
Először kérdőn, kissé fölhúzott vállal és széttárt karokkal meredtem rá, majd megszólaltam.
- Először is: Louis, szeptember van. Másodszor: most komolyan azért hoztál halálközeli élménybe, hogy ezt a "világmegváltó" tervet közöld velünk? - kérdeztem enyhén felháborodottan, miközben macskakörmöket rajzoltam a levegőbe.
- Igen, ugye milyen szuper? - kérdezte totál feldobódva. Aha, még a körmök segítségével se érezte az iróniát. - Te Grace, figyelj. Azon a megszólításon elgondolkozhatnál...
- Kösz, nem. - mondtam kacsintva.
- De Loui, figyelj. Láttam az előbb, hogy... - Niall itt félbe lett szakítva, ugyanis Zayn elemi erővel rontott be a konyhába.
- Ember, itt nincs víz a medencébe!!- közölte észrevételét tök fölháborodottan, mire értetlen fejjel néztem rá.
- Zayn, úgy látom veled is közölnöm kell azt a szomorú tényt, hogy szeptember vége van, ráadásul épp Londonban tartózkodsz, ergo összeteheted a két kezed, ha a kocsidba beszállva nem ázik ki az egész tubus zselé hajadból.- mondtam nyelvem kinyújtva, mire ő nemes egyszerűséggel oldalba bökött. Mikor emiatt röhögve feljajdultam (ilyen van?), a három srác ördögi vigyorral nézett össze. Ne. Neneneneneneeeee....
És megtették. Együtt fölkaptak, miközben Liam nevét üvöltötték, majd kicipeltek a nappaliba, ledobtak a kanapéra, és olyan erővel kezdtek csikizni, hogy azt hittem, ott halok meg. A csikizés azon kevés dolgok közé tartozik, amiket sose bírtam.
- Neheh fiiúhkk, khééhéérlek haaagyjatohok..! - kérleltem őket röhögéstől elfúló hangon, ám ekkor megérkezett a felmentősereg. A házban élő nőtársaim csatakiáltással vetették magukat kínzóim hátára, majd így elborítva őket, csikizni kezdték az összeset. Bosszúból fő támadómra vetettem magam, és hatalmas erőbedobással csikizni kezdtem.
- Na milyen, ha?? Ne kezdjetek ki lányokkal ebben a házban, mert többen vagyunk! - mondtam röhögve, miután egyértelmű győzelmet arattunk felettük és épp hagytuk, hogy kifújják magukat.
- Ne reménykedj, Tökmag. - nevetett rám Liam, mire én megkínzott arccal néztem rá.
 - Kérlek, ezt a nevet ne. Tizennyolc év után ma végre megszabadultam tőle, kérlek, bármi mást, csak ezt ne. - könyörögtem neki, mire sajnálkozó arccal bocsánatot kért. Valahogy ő tűnik a legnormálisabbnak, habár ő se panaszkodhat, tud hatalmas őrült lenni.
Ekkor hirtelen kattant a zár, és hallottuk, ahogy kinyílik a bejárati ajtó.
- Emberek, megjöttem! - szólt be egy mély, ismeretlen hang az előszobából. Megérkezett Harry.





*Ha valakinek nem sikerült volna rájönnie, ez Perrie beceneve. :D

~2.rész

Drága olvasók/ idetévedők / földlakók!

Nem tudom, mennyire érdekel titeket, mindenesetre nagyon sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de rengeteg dolgom volt eddig, komolyan!

Ez a rész nemcsak rövid, de unalmas is lett, nem tudtam, mit írhatnék bele.

A következő részek nem lesznek ilyenek, ugyanis, ha szabad ilyet mondanom, egy csomó jó ötletem van.

Szóval még egyszer elnézéseteket szeretném kérni, a következő rész szombaton vagy vasárnap érkezik!

Legyetek rosszak a kedvemért!

Puszi & nagyölelés: Bella. xx 

 

~2. rész

    Röviddel azután, hogy megérkeztünk a lányok rezidenciájába, fölslattyogtam a –most már hivatalosan is- saját szobámba, azzal a feltett szándékkal, hogy kipakolok három bivaly nehéz bőröndömből.

    Röpke fél órával később kopogtak az ajtómon, majd, miután elmormogtam egy „Csak saját felelősségedre-t”, egy bordó, enyhén hullámos hajzuhataggal keretezett arc jelent meg szobám ajtajában. Jade először körülnézett, ugyanis nem tudta, hol vagyok éppen a nem túl kis méretekkel rendelkező szobában. Már kezdtem azt hinni, hogy Harry Potter a tudtom nélkül rám aggatta láthatatlanná tévő köpenyét, viszont az arcom egy részét fedetlenül hagyta, ugyanis Jade meredten bámult rám vagy egy perce. Végül hitetlenkedve megszólalt.

-Nem hiszem el, hogy alig fél órára egyedül hagyunk a szobádban, és te máris csatatérré változtatod az egészet „pakolás” címszó alatt! – mondta a végén már nevetve

 Nos, igen. Nem elég, hogy alapjába véve elég rendetlen alkat vagyok, most még az is rátesz hihetetlen káoszteremtő képességemre, hogy majdnem az összes, tulajdonomban lévő holmimat kellett elrendeznem.

-Egyébként azért jöttem, hogy szóljak, a többiekkel megéheztünk, szóval úgy döntöttünk, csinálunk uzsira palacsintát. Te mennyit kérsz? – kérdezte már előre rettegve a választól. Ők már elég jól ismerik étvágyam nagyságát.

-Tizet szeretnék, plusz-mínusz kettő. Inkább plusz. – válaszoltam mosolyogva – Negyed óra, és én is lent vagyok.

-Oké, szerintem öltözz át valami kényelmesebbe, mára nincs tervbe véve semmi kimozdulás. – tette még hozzá mosolyogva, majd egyedül hagyott.

~*~

-Ezt nem hiszem el! Azt mondtátok, kaját csináltok, nem instant hóesést! – jelentettem ki hitetlen nevetéssel, mikor leballagtam hozzájuk a konyhába. Mindent liszt borított.

- Az úgy volt, hogy viccből ráfújtam egy kis lisztet Jade-re, aki erre kivett egy egész zacskóval a szekrényből, kibontotta, és körbeforogva szétszórta az egészet…

- Igen, aztán Jesy, ezen felbátorodva a fejünk fölé dobott egy marékkal, innen pedig már nem lehetett követni az eseményeket… -  vette át Perrie a szót Leigh-től.

    Nevetve megforgattam szemeim. Kár, hogy erről lemaradtam, egy élmény lehetett.

    Röpke tíz perc alatt eltüntettük a lisztet mindenhonnan, majd ténylegesen nekiálltunk sütni. Egy hülye pillanatomban vigyorogva fordultam Jasyhez, azzal a szándékkal, hogy ráfújom a kezemben tartott fehér őrleményt, de, miután úgy nézett rám, hogy még Voldemort is sikítva futott volna világgá tőle, inkább letettem a dologról.

    Baromi sok palacsinta megevése után mindenki elballagott a szobájába, mint aki jól végezte dolgát, gondolom telefonáltak vagy a laptopokon neteztek. Én is ezt tettem. Először küldtem anyának helyzetjelentést SMS-ben, majd bekapcsoltam a gépem, elhelyezkedtem a fotelban, és ujjaimmal a billentyűzet mellett dobolva vártam, hogy életre keljen a laptop. Mikor ez sikerült neki, egyből fölmentem twitterre, csekkoltam az üzeneteket és, hogy ki , mikor és miért említett meg megint. Nővérem miatt a követőim száma ugrásszerűen megnőtt az elmúlt időben, úgyhogy fogtam magam, és visszakövettem pár embert, majd csiripeltem egy rövidet.

@Grace_Edwards: Sikerült berendezni a szobám. Kicsit lányos, de legyen ez a legkisebb probléma. Vélemény? :) xx.

Pár percen belül jött rá vagy száz komment, vicces volt ismeretlen emberek véleményét olvasni, de egy idő után ráuntam, így kiléptem, és olvasni kezdtem. Szörnyen szociális vagyok, nemde? Gondoltam, fölhívhatnék pár barátot beszélni, de aztán rájöttem, hogy nekem olyanok nincsenek. Régen voltak, de egy pár éve, mikor a sulira kellett koncentrálnom, egyszerűen… eltűntek. Nem tudom, miért. De valamiért úgy érzem, jobb ez így. Az érettségim (amit most tettem le) majdnem a legjobb lett az egész suliban, még anno gimi mellett volt időm munkára, így van spórolt pénzem. Nem hiszem, hogy ez barátok mellett sikerült volna.

~*~

    Este hétkor különböző pózokban elnyúlva néztük a tévét a nappali kanapéján, mikor Perrie telefonja hirtelen megszólalt.

-Pillanat..- mondta, majd azzal a lendülettel szaladt is ki a konyhába. Mindentudóan összenéztünk a lányokkal, majd Leigh megszólalt.

-Fogadjunk, hogy Zayn! Na, valaki? – nézett körbe kis társaságunkon.

-Bocs, de szerintem mindenki Zayn mellett fogadna, így az egész fogadás értelmét vesztené. – mondta Jade, mire Jasyvel helyeslően bólogattunk.

Kisvártatva Perrie visszasasszézott a nappaliba, és viruló fejét látva kérdőn néztünk össze, majd vissza rá.

-Öltözzetek csajok, vendégeink jönnek! – mondta örömtől sugárzó arccal...

~1.rész

Heloo mindenki!

Nagyon szeretném megköszönni a több, mint 100 oldalmegjelenítést, a két rendszeres olvasót, a tetszikeket és Ew-nek a kommentet!

Mindezt egyetlen nap alatt! Hihetetlen!

A következő rész előreláthatólag holnap érkezik, addig is szeretnélek titeket megkérni, hogy komizzatok bátran, és használjátok a gombokat, nem harapok meg érte senkit! :D

Szóval:

Legyetek rosszak a kedvemért!

Puszi & nagyölelés: Bella. xx 

~1.rész

    -Nagyon vigyázz magadra Kicsim! Add át üdvözletünk a nővérednek, és mondd meg neki, hogy ha bármi bajod esik, őt vesszük elő miatta!- búcsúzott anya a newcastle-i vasútállomáson, majd, miután megbizonyosodott róla, hogy minden csepp levegőt kiszorított belőlem, átengedett apának, aki egy hatalmas ölelés és fejemre nyomott „barack” után egy paprikaspray-t nyomott kezembe.

-Apa, nem gondolod, hogy ez kissé túlzás?- kérdeztem tőle szemforgatva, de látva aggódó, és egyben ellentmondást nem tűrő arcát inkább a táskámba süllyesztettem a kis dobozkát. –Hiányozni fogsz. –mondtam neki mosolyogva. Talán vele a legszorosabb a kapcsolatom a most felsorakozott kis famíliámból.

- Te is nekem. Nagyon vigyázzatok egymásra a nővéreddel, London veszélyes város. - válaszolta még mindig aggódva, én pedig mintha egy kósza könnycseppet véltem volna fölfedezni arcán. Mikor ezt észrevette, gyorsan átpasszolt drága bátyuskámnak, Jonnie-nak.

-Na, ezt a napot is megértük. Mostantól férfiuralom van otthon! - toldotta meg kacsintását tipikus, féloldalas mosolyával.

-Kösz, te is nagyon fogsz hiányozni. - röhögtem föl kissé kínosan, majd kiskutyaszemeket meresztettem rá.

-Jó, egye fene, keblemre! – röhögött föl Jonnie, majd hagyta, hogy elvesszek hatalmas karjai közt. – Hiányozni fogsz, Tökmag. – simogatta meg hajamat mosolyogva.

-Te is, Melák. – válaszoltam én is immár mosolyogva, majd egy puszi után egyet hátraléptem, és végignéztem a háromfős társaságon.

-Mindannyian nagyon fogtok hiányozni. Kívánjatok szerencsét a későbbiekhez! - mondtam családomnak, akik ezután elhalmoztak jókívánságokkal. Még Jonny is.

Intettem egy utolsót, majd fölszálltam a már utasokért sípoló vonatra. Hosszas keresgélés után megtaláltam helyemet,levágtam magam az ülésre, és vártam az indulást.

    Már jó fél órája zötyögtünk, mikor megtalált engem is a kalauz. Fogtam gigantikus méretű válltáskámat, és őrült módjára kutakodni kezdtem benne.

-Ez nem igaz! Nem hiszem el! Hova a francba tudtam elrakni ennyire?-dühöngtem, mikor már öt perce állt mellettem az egyre türelmetlenebb kalauz.

-Kisasszony, ha nem találja meg a jegyét belátható időn belül, sajnos a következő megállónál le kell, hogy szálljon! – szólalt meg a krapek. – Kérem siessen, végezném a munkám! – adott még egyszer hangot türelmetlenségének. Ebben a pillanatban beugrott valami.

-Megvan!- kiáltottam föl diadalittasan, ezzel kissé megijesztve a mellettem szobrozó kalauz bácsit. A jegy végig a zsebemben volt!

-Köszönöm. Kellemes utazást! – produkált egy nem túl meggyőző mosolyt, majd elindult a többi utas felé. Még hallottam, ahogy morgolódva kijelenti:-Végre! Már kezdtem elveszíteni a türelmemet!

Na kösz. Nem ő az, akit majdnem letessékeltek a célállomástól kb. kétszáz kilométerre.

    Miután meggyőződtem róla, hogy egy ideig senki nem fogja megzavarni a nyugalmam, bekapcsoltam a zenelejátszóm, és a múlt éjjeli álmomon gondolkoztam. Annyi igazság volt benne, hogy még soha nem voltam szerelmes. Tudom, furcsa, hogy ennyi idősen nem vagyok túl kétmilliárd szerelmen és összetört szíven, de ez van. Eddig még senki nem keltette föl az érdeklődésem. Pedig eskü, nincsenek nagy elvárásaim. Azt viszont nem értem, miért álmodtam azt, hogy szerelmes vagyok. Nincs barátom, a srác (a nemében azért biztos vagyok) arcára pedig nem emlékszem, pedig már látnom kellett valahol, mert elvileg csak olyan emberek szerepelnek az álmainkban, akiket már láttunk. Ah, mindegy.

    Már vagy két órája úton voltunk, amikor éreztem, hogy ha a legrövidebb időn belül nem jutok kajához, fölfalom az egész vagont. Szerencsémre - és a többi utas szerencséjére – épp közeledett egy kocsit tologató nénike. A kocsi meg volt pakolva kajával, úgyhogy egyből odaszóltam a hölgynek.

-Elnézést! Hahó! Lenne szíves idejönni? – kérdeztem megpróbálva megütni egy illedelmes hangnemet.

-Szervusz aranyom, mit szeretnél? Sajnos zsírszegény étellel nem szolgálhatok. – mondta a hölgy kissé szomorkás mosollyal az arcán. Most szórakozik velem? Nem ismer még engem ez a nénike…

-Oh, ez egyáltalán nem baj! – válaszoltam nevetve, ezzel elérve, hogy Mrs. Smith – legalább is a névkártyáján ez állt – meglepődjön. – Akkor, lássuk csak… Szeretnék egy nagy rántotthúsos szendvicset, egy egy literes Sprite-ot, és egy csomag kulcs alakú gumicukrot. – soroltam a választottakat, majd, miután a néni átnyújtotta őket, mosolyogva megköszöntem.

- Jó látni, hogy vannak még ilyen jó étvágyú kislányok! – búcsúzott Mrs. Smith, majd vissza sem nézve továbbtolta kocsiját.

    Mire végeztem az evéssel, a vonat begördült a Kings Cross-ra, én pedig bukfencező gyomorral jöttem rá, hogy megérkeztem Londonba.

    10 percnyi szenvedés után kibotladoztam a pályaudvar elé, ahol már négy, mindig mosolygó lány várt rám. Háttal álltak nekem, már épp szólni akartam, mikor rezegni kezdett a mobilom. Gondolkodás, és a hívó ellenőrzése nélkül vettem föl.

-Szia Grace! Merre vagy? Sehol nem látunk! Mondd, hogy nem késted le! – hallottam meg Perrie hangját a vonal másik végéről, mire halkan felnevettem.

-Szia. Ha megfordultok, minden kérdésre választ kaptok. – mondtam mosolyogva, mire a négy lány egyszerre pördült meg tengelye körül, majd, mikor észrevettek, ugyancsak egyszerre kezdtek loholni felém őrült tempóban.

-Lányok..Lányok! Ennek rossz vége lesz! – próbáltam figyelmeztetni őket, hiába. A négy lökött nekem futott, így egyensúlyomtól teljes mértékben megszabadítva, aminek vége egy közös borulás lett. Na, ki került alulra?... Ilyen az én formám, ha nem én kerülök az emberkupac aljára, esküszöm belehalok a csodálkozásba.

- Köszi lányok, ti is hiányoztatok… - hörögtem a bőröndjeimen fetrengve, még mindig a többiek alatt. Erre a lányok észbe kaptak, leszálltak rólam, és, miután fölsegítettek, egymásra néztek, majd ijesztően egyszerre szólaltak meg.

-Isten hozott Londonban!! – kiáltották, mire többen is felénk néztek. Na, végül is nem mindenkit köszönt a Little Mix hatalmas hangerővel az állomáson..

~Prológus

2012. október 23., kedd

 Prológus   

( napló részlet )

(zene)

2012. szeptember 29.

Kedves Naplóm!

    Sokszor kérdezem meg magamtól, hogy 18 évesen miért írok még mindig naplót. Talán azért, mert ha később visszaolvasom ezeket a bejegyzéseket, eszembe jutnak olyan dolgok a leírtak alapján, amikre egyébként nem emlékeznék. Olyan dolgok, amelyek feledésbe merülnének, pedig talán meghatározó szerepet játszanak a későbbiek során. A vicces az, hogy ilyen kis, elsőre jelentéktelennek tűnő mozzanat bármi lehet. Még az is, hogy megbotlok egy kőben. 

~Soha nem tudhatjuk, hogy melyik jelentéktelen kis dolog bír majd később hatalmas jelentőséggel~

    Furcsa álmom volt az éjjel. Nem emlékszem minden részletre, így nem tudom az elejétől leírni.

~Egy bálteremben voltunk. Táncoltunk. Abban a pillanatban, mikor közelebb húzott magához, úgy éreztem, hogy megállt az idő, és csak mi számítunk. Csak Ő és én.

Fölnéztem rá, láttam tökéletes arcán azt a tökéletes, boldog mosolyt, amiről azt mondja mindig, miattam van ott. Ebbe még belegondolni is elképesztő. Előtte még soha nem voltam szerelmes. Igen, szerelmes vagyok. Ezt most már bátran kijelenthetem. Mikor ránézek, kellemes bizsergés szalad végig egész testemen, ezzel boldog vigyort csalva arcomra.

 Mellette teljesen más embernek érzem magam, és ezt már a többiek is említették. Eltűnt a régi félénk, visszahúzódó és csendes lány, helyette kaptak egy mindig önfeledten nevető, boldog és kiegyensúlyozott nőt. Ez így elég szélsőségesen hangzik. De igaz.~

Eddig semmi különleges nincs benne, igaz?

~Hirtelen eltűnt az arca, körülbelül úgy, mint mikor kikockázzák a videóban a fejeket. Egyedül mosolya látszott, de már az sem az övé volt. Ez a mosoly ijesztő volt. Kiszélesedett, az Ő tökéletes fogsora helyett kusza, pengeéles fogakkal barázdált fogsor vigyorgott rám, majd eszelős kacagásba kezdett.

-Mi a baj, Grace? Mitől ijedtél meg ennyire?-kérdezte ártatlan arccal, majd folytatta- Gyere, táncoljunk! Táncoljunk, és utána tönkreteszem az életed.- mondta az arc és test nélküli vigyor, majd hátrahúzódott, kitátotta száját, és elképesztő sebességgel közeledett felém azzal a szándékkal, hogy egyetlen másodperc alatt lenyel, ezzel eltüntetve engem is, és ezzel a tökéletes világom is.~

És itt fölébredtem. Nem tudom, mit jelenthet ez az álom. De ha rágondolok, még mindig kiver a víz.

Drága Naplóm, mai bejegyzésem végéhez értünk. Sietnem kell pakolni, három óra múlva indul a vonatom. Megyek új életet kezdeni nővérem oldalán a brit fővárosban, Londonban.

Grace.

~Szösszenet

  Sziasztok!

    Úgy gondolom, történetem elején illene bemutatkoznom ( mármint nekem, az írónak..). Nyugi, rövid lesz. Az ilyenek sose mentek igazán.

    Nos, a nevem Vanessza, 14 (mindjárt 15!) éves, magyar leányka vagyok. Sokan tartanak őrültnek, retardáltnak, vagy egyszerűen csak hülyének. Hát, nem tudom. Ezt eddig bárkinek említettem, senki nem cáfolta, úgyhogy talán ideje lenne elgondolkoznom a dolgokon... :D
Szerintem elég nagy képzelőerővel rendelkezem, ami jó is, meg nem is. Azért jó, mert lehet, hogy a későbbiekben össze tudok hozni nektek egy normális történetet, és azért rossz, mert éjszakánként nem tudok aludni ( pedig nagyon szeretek :( ), mert folyamatosan "Wonderland"-ben tartózkodom, vagyis hagyom, hogy a képzelőerőm egy saját, tökéletes világba rugdossa a hátsóm.

Hát, rólam röviden ennyit.

    Akkor következzen a lényeg, vagyis, hogy minek vagyunk itt, azaz miért nyitottam ezt a „nyamvadt” blogot.

Ez a blog egy történetet fog magába foglalni, vagyis inkább egy lány, barátai, a Little Mix, és persze az öt lüke szívtipró, a.k.a. One Direction történetét.

    Főszereplőnk nevét illene elárulnom még most, ugyanis ennyi biztos pontom már nekem is van. Szóval, imádott (legalább is remélem, hogy kedvelni fogjátok) lánykánk neve: Isabella Grace Edwards.

Lehet, hogy néhány szemfüles olvasónak szemet szúrt (oké, abbahagyom a szemezést) a vezetékneve. Aha. Ha ez így van, akkor jók vagytok, ugyanis főhősünk, aki igazából semmilyen szupererővel nem rendelkezik, a Little Mix egy dalos pacsirtájának, Perrie Edwards-nak egyetlen kishúga.

    Történetünk kezdetén épp vége a Brit X-faktor 8. szériájának, amit a Little Mix nyert meg.

Grace hamarosan megismer egy fiúbandát nővére által, ami a sokáig átlagos lány életében hatalmas lavinát indít el.

    Szeretnéd megismerni Grace Edwards történetét?

Akkor csak ennyi a dolgod, hogy a blog olvasójává válsz, és/vagy hagysz nekem egy kommentet, amiben leírod a véleményed! :) Addig is:

Legyetek rosszak a kedvemért!

Puszi & nagyölelés: Bella. xx