Sziasztok Netmanók!
Először is, szeretném megköszönni a több, mint 500 oldalmegjelenítést, és a három rendszeres olvasót, el nem tudjátok képzelni, mennyire jól esik! :) <3
Arra viszont tényleg szeretnélek megkérni titeket, hogy komizzatok legyetek szívesek, már az elejétől kezdve úgy van beállítva, hogy névtelenül is lehet, szóval bárki megteheti! Nektek csak nagyon kevés idő, nekem viszont hatalmas segítség lenne! És, míg el nem felejtem, az előző részhez szeretném megköszönni a kommentet Macie Johns-nak, jól esik, hogy te legalább írtál nekem. :)
A részhez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy, mivel tegnap nem hoztam, extra hosszúra írtam, remélem, elnyeri a tetszésetek!
Bocsi a hegyi beszédért, be is fogtam, olvashattok. :)
Legyetek rosszak a kedvemért!
Puszi & nagyölelés: Bella. xx
~4.rész
"Egy
pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami
történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan
egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget
hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik
szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem
tudtam levenni róla a szemem."
~Nicholas Sparks
*Harry* /pár órával korábban/
Néha nem igazán értem magam. A rajongóink elárasztanak minket szeretettel, támogatnak minket, és a csúcsra emelnek. Elmondják, vagy esetleg leírják, milyen csodálatos vagyok, és, hogy nem kéne hallgatnom az utálkozókra. De én erre képtelen vagyok. Mindig is foglalkoztatott, hogy mit gondolnak rólam az emberek, és ez a mai napig így van. Néha csak fogom a telefonom, fölvonulok a szobámba, és megnyitom a twittert, majd olvasni kezdem a nekem szánt tweeteket. És bamm. Elkerülhetetlen, hogy ilyenkor ne találjak több olyan tweetet, amelyben engem, vagy a banda többi tagját ócsárolják, és sajnos ezeket mindig fölveszem, ezért a kedvem teljesen elromlik. Nem kéne ezt tennem magammal.
Merengésemet Liam hangja zavarta meg, aki, mint később kiderült, egy ideje a szobámban volt, sőt, már az ágyam mellett állt, én meg ott feküdtem, és észre sem vettem. Ez az Styles, azt se vennéd észre, ha egy baltás gyilkos neked rontana.
- Figyu Harry, átmegyünk a lányokhoz estefelé. Jössz te is? - kérdezte mosolyogva. Olyan, mint egy pótapa, pedig alig fél évvel idősebb nálam.
Elgondolkoztam kérdésén. Bírom őket, ezzel nincs gond. Viszont most semmihez nincs kedvem, max. alváshoz. Kész röhej. Hölgyeim és uraim, a nagy Harry Styles mormota lett.
- Majd később benézek. - mondtam végül, mert nem akartam megsérteni Perrieéket, habár biztos, hogy azért nem sértődtek volna meg, ha most az egyszer kihagyom. Mindegy. Viszont ha már azt mondtam, hogy később ott leszek, akkor ezt be kell tartanom. Néha igazán végiggondolhatnám a dolgokat, mielőtt kinyitom a számat.
~*~
Este hét, vagy fél nyolc körül lezártam a kocsimat a Little Mix háza előtt, majd Zayn kulcsát használva először a kaput, majd a bejárati ajtót nyitottam ki. Lehet, hogy csöngetnem kellett volna, mert így rájuk hozom a frászt.
-Emberek, megjöttem! - kiáltottam be, így tudatva velük, hogy nem kell baseball-ütővel nekem támadni, nem vagyok betörő.
Lépteket hallottam, már épp fölkészültem arra, hogy vagy a fiúk rontanak nekem, vagy a házigazdák, de nem. Más történt. Egy gyönyörű lány áll előttem.
*Grace*
Mivel a többiek túl fáradtak voltak ahhoz, hogy fölemeljék méretes seggüket a kanapéról, engem ért a megtiszteltetés, hogy kiszaladhattam Harry elé. Tényleg. Vajon honnan a fészkes fenéből volt neki kulcsa?
Mikor kiértem az előszobába, épp a kabátját akasztotta föl a fogasra, szóval háttal állt nekem. Soha nem volt erősségem a bemutatkozás, és most se nagyon tetszett, hogy újra át kell esni egyen, de végül megszólítottam.
-Szia. Hát te? - szuper. Hülyébb kérdést föl se tehettem volna. Ennyit a normális bemutatkozásról.
Valószínűleg meglephettem, mert gyorsan megpördült a tengelye körül, majd egyenesen rám nézett, és elmosolyodott, aminek hatására tegnapi álmom, mint valami film pergett le előttem. Az a mosoly... AZ a mosoly volt.
Teljesen összezavarodtam. Hiszen én eddig a percig nem is ismertem Harry-t! Nem tudok róla semmit, de tényleg semmit. És mégis, ha végigfuttatom szemem tökéletes, egyszerre férfias és kisfiús arcán, ha belenézek a szemébe, a gyomrom eddig még soha nem érzett módon megremeg, mintha százezer kis pillangó próbálna kiszabadulni belőle. Ilyesfajta gondolataimból Harry szakított ki.
- Szia. Ezt én is kérdezhetném. Egyébként, Harry. - mondta mosolyogva, majd megvárta, míg én nyújtom először jobbomat. Hm, udvarias. Pluszpont Rómeónak.
- Grace vagyok. Perrie húga, de ma már annyiszor ismételtem ezt el, hogy inkább papagájnak érzem magam. - mutatkoztam be én is, mire halkan felnevetett, aminek hatására megjelentek gödröcskéi, én meg örültem, hogy a lábaim még megtartanak.
-Többiek?- kérdezte, majd otthonosan mozogva elindult befelé. Vajon hányszor járt már itt?
-Döglenek. -válaszoltam egyszerűen, a padlót tanulmányozva.
Nem akartam ránézni. Nem akartam, hogy úgy érezzek iránta, ahogy. Soha nem hittem ebben a "szerelem első látásra" dologban, habár az is igaz, hogy még soha nem voltam szerelmes. De nem is akarok az lenni, eleget olvastam és hallottam már arról, hogy az mennyi bonyodalommal jár. És nekem arra nincs szükségem. Mégis, akárhányszor hallom szuszogását, miközben mellettem lépked, azok a hülye pillangók megállás nélkül csapkodnak, mintha fizetnének érte. A legjobb, és egyben legrosszabb az egészben pedig az, hogy a szemében azt láttam tükröződni, amit látni akartam. Smaragdzöld szemei különösen csillogtak, s majdnem biztos voltam benne, hogy épp azt éli át, mint amit én, és az esetleges viszonzás érzése teljesen fölkavarta addig nyugodt, kiegyensúlyozott énemet.
Mikor beértünk, Göndörke először a lányoknak köszönt, majd a fiúkkal pacsizott le, végül pedig levágta magát Niall mellé.
Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, csodálkoztam, hogy milyen gyorsan bekapcsolódott a beszélgetésbe. Látszott, hogy a fiúkkal sok időt töltenek együtt, velük az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltak.
Én soha nem voltam ilyen. Új társaságban nem oldódtam könnyen, mindig is az a visszahúzódóbb típus voltam, aki jól elvan a saját kis világában. Most a fiúkkal ez valamiért másképp volt, ők, hogy is mondjam, olyan... mások. Pont nekem való mások.
Este kilenckor mindenki megéhezett, nem kellett volna annyit jártatni a szánkat, vessünk magunkra így megpróbáltuk kitalálni, mi legyen a kaja. Ebből fél percen belül parázs vita alakult ki, mindenki mást akart enni, az ötletek pedig úgy röpködtek, mintha fölhúzták volna őket. Egyszer csak valamiért elhallgattunk, és Niall ezt kihasználva megszólalt.
-Grill...? - kijelentése inkább hangzott kérdésnek, de mindenkit elgondolkodtatott. - Csak mert azt mindenki szereti, mindenkinek jut belőle bőven, és a sütése is jó buli. De ha nem akarjátok... - rövid monológja végére hangja már egészen elhalkult. Hallgatásunkat valószínűleg rosszul értelmezte, de ez hamar változott, ugyanis sorra érkeztek a hátbaveregetések, meg az "Ír is, és még okos is, valamit csinálni kell vele, mert az összes csaj az övé lesz" beszólások, de csak kedvesen.
A kaját a konyhában akartuk elkészíteni, mert kint már hideg volt, a fiúk meg nem hoztak melegebb ruhát, női cuccokat fölvenni pedig nem akartak. Kiosztottuk a feladatokat, én a zöldségeket szeleteltem, Perrie a húst fűszerezte, Louis a sütőt próbálta újraéleszteni, egyszóval mindenki kivette a részét a melóból. Valamin épp felkuncogtam, mikor a kés véletlenül megcsúszott a kezemben, és a paradicsom helyett az ujjamat vágtam el. Halkan felszisszentem, majd siettem a csaphoz kimosni a sebet. Ha a szisszenésre nem is, sietésemre már mindenki felfigyelt, és kérdezgették, hogy mi történt. Nem válaszoltam, így is próbáltam elterelni a figyelmem arról, hogy ömlik a vér az ujjamból. Tizenhárom éves korom óta nem bírom a vér látványát, szóval örülhettem, ha ájulás nélkül megúszom. Már vagy két perce szólongattak, mikor egy nagy kéz hirtelen megfogta a kezem, kihúzta a csap alól, azt pedig elzárta.
- Szerintem már elég lesz. - mondta Harry mosolyogva, majd kutakodóan nézett rám. - Mennyire mély? - kérdezte, majd választ sem várva megfogta az ujjam, és közelebb húzta magához. Én is láttam , nem volt mély, mégis még mindig* vérzett.
- Grace menj, és kösd be, hátha eláll. - szólt közbe Liam aggódva, mire a többiek vadul bólogatni kezdtek.
-Harry, elkísérnéd kérlek? - kérte Perrie bujkáló mosollyal. A többi lány először rá, majd ránk nézett, majd ők is, Perrs- hez hasonlóan elmosolyodtak, Namost. Vagy még maradt a fogukon a legutóbbi interjúról olyan "mosolyogtató" krém, vagy valami tervük van. Remélem, az első a helyes.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben hagytam, hogy Harry magával húzzon az emelet felé, majd arra lettem figyelmes, hogy várakozóan néz rám. Ja, tényleg. Ő valószínűleg nem tudja, hogy hol vannak a kötszerek. Intettem neki, hogy kövessen, majd sietős léptekkel megindultam a szobám felé, mert emlékeztem, hogy a bőröndöm oldalába tettem pár dolgot, ami most nagy hasznomra lehet.
Mikor beértünk a helyiségbe, láttam, hogy Hazza kíváncsian nézelődik, majd magyarázatot várva néz rám. Nem értette, hogy pont nekem miért van ilyen lányos szobám.
- Csak most költöztem be, és igen, tudom, én sem érzem magaménak, ha nem sikerül megszoknom, akkor rövid időn belül átrendezem. - mentegetőztem, majd látva mosolyát az én arcomra is akaratlanul mosoly kúszott.
Már egy ideje egymás szemében kutakodtunk, mikor közelebb lépett. Közelségétől szívverésem egyből fölgyorsult, habár tudtam, hogy semmi olyat nem szándékozik tenni. És igazam is lett, kezemet emelte föl oldalam mellől, majd, miután letörölgette a vért egy zsepivel, fogta, és jó szorosan bekötötte, ezzel elállítva a vérzést.
- El ne vérezz. - tette hozzá mosolyogva, mire én halkan fölnevettem.
- Hát, nem lenne szerencsés első nap kimúlni az új helyen. Még rosszat terjesztenének rólatok. - mondtam elgondolkozva. - Már látom is a következő címlapokat: " A One Direction és a Little Mix gyilkosságot követett el konyhakéssel. Az áldozat egy fiatal lány, név szerint Isabella Grace Edwards." Upsz. Ez kicsit hosszú. - mondtam, majd egyszerre fölröhögtünk.
-Várj. Akkor most ideköltözöl? ÉS itt is maradsz örökre? Miért? Mármint, ez nagyon jó, csak na. - bombázott kérdéseivel, a végére már a tarkóját vakargatva. - És mi az, hogy Isabella? Miért nem mondtad el a teljes neved? - halmozott el újabb kérdéseivel, én pedig már rég elvesztettem a fonalat.
