~1.rész

Heloo mindenki!

Nagyon szeretném megköszönni a több, mint 100 oldalmegjelenítést, a két rendszeres olvasót, a tetszikeket és Ew-nek a kommentet!

Mindezt egyetlen nap alatt! Hihetetlen!

A következő rész előreláthatólag holnap érkezik, addig is szeretnélek titeket megkérni, hogy komizzatok bátran, és használjátok a gombokat, nem harapok meg érte senkit! :D

Szóval:

Legyetek rosszak a kedvemért!

Puszi & nagyölelés: Bella. xx 

~1.rész

    -Nagyon vigyázz magadra Kicsim! Add át üdvözletünk a nővérednek, és mondd meg neki, hogy ha bármi bajod esik, őt vesszük elő miatta!- búcsúzott anya a newcastle-i vasútállomáson, majd, miután megbizonyosodott róla, hogy minden csepp levegőt kiszorított belőlem, átengedett apának, aki egy hatalmas ölelés és fejemre nyomott „barack” után egy paprikaspray-t nyomott kezembe.

-Apa, nem gondolod, hogy ez kissé túlzás?- kérdeztem tőle szemforgatva, de látva aggódó, és egyben ellentmondást nem tűrő arcát inkább a táskámba süllyesztettem a kis dobozkát. –Hiányozni fogsz. –mondtam neki mosolyogva. Talán vele a legszorosabb a kapcsolatom a most felsorakozott kis famíliámból.

- Te is nekem. Nagyon vigyázzatok egymásra a nővéreddel, London veszélyes város. - válaszolta még mindig aggódva, én pedig mintha egy kósza könnycseppet véltem volna fölfedezni arcán. Mikor ezt észrevette, gyorsan átpasszolt drága bátyuskámnak, Jonnie-nak.

-Na, ezt a napot is megértük. Mostantól férfiuralom van otthon! - toldotta meg kacsintását tipikus, féloldalas mosolyával.

-Kösz, te is nagyon fogsz hiányozni. - röhögtem föl kissé kínosan, majd kiskutyaszemeket meresztettem rá.

-Jó, egye fene, keblemre! – röhögött föl Jonnie, majd hagyta, hogy elvesszek hatalmas karjai közt. – Hiányozni fogsz, Tökmag. – simogatta meg hajamat mosolyogva.

-Te is, Melák. – válaszoltam én is immár mosolyogva, majd egy puszi után egyet hátraléptem, és végignéztem a háromfős társaságon.

-Mindannyian nagyon fogtok hiányozni. Kívánjatok szerencsét a későbbiekhez! - mondtam családomnak, akik ezután elhalmoztak jókívánságokkal. Még Jonny is.

Intettem egy utolsót, majd fölszálltam a már utasokért sípoló vonatra. Hosszas keresgélés után megtaláltam helyemet,levágtam magam az ülésre, és vártam az indulást.

    Már jó fél órája zötyögtünk, mikor megtalált engem is a kalauz. Fogtam gigantikus méretű válltáskámat, és őrült módjára kutakodni kezdtem benne.

-Ez nem igaz! Nem hiszem el! Hova a francba tudtam elrakni ennyire?-dühöngtem, mikor már öt perce állt mellettem az egyre türelmetlenebb kalauz.

-Kisasszony, ha nem találja meg a jegyét belátható időn belül, sajnos a következő megállónál le kell, hogy szálljon! – szólalt meg a krapek. – Kérem siessen, végezném a munkám! – adott még egyszer hangot türelmetlenségének. Ebben a pillanatban beugrott valami.

-Megvan!- kiáltottam föl diadalittasan, ezzel kissé megijesztve a mellettem szobrozó kalauz bácsit. A jegy végig a zsebemben volt!

-Köszönöm. Kellemes utazást! – produkált egy nem túl meggyőző mosolyt, majd elindult a többi utas felé. Még hallottam, ahogy morgolódva kijelenti:-Végre! Már kezdtem elveszíteni a türelmemet!

Na kösz. Nem ő az, akit majdnem letessékeltek a célállomástól kb. kétszáz kilométerre.

    Miután meggyőződtem róla, hogy egy ideig senki nem fogja megzavarni a nyugalmam, bekapcsoltam a zenelejátszóm, és a múlt éjjeli álmomon gondolkoztam. Annyi igazság volt benne, hogy még soha nem voltam szerelmes. Tudom, furcsa, hogy ennyi idősen nem vagyok túl kétmilliárd szerelmen és összetört szíven, de ez van. Eddig még senki nem keltette föl az érdeklődésem. Pedig eskü, nincsenek nagy elvárásaim. Azt viszont nem értem, miért álmodtam azt, hogy szerelmes vagyok. Nincs barátom, a srác (a nemében azért biztos vagyok) arcára pedig nem emlékszem, pedig már látnom kellett valahol, mert elvileg csak olyan emberek szerepelnek az álmainkban, akiket már láttunk. Ah, mindegy.

    Már vagy két órája úton voltunk, amikor éreztem, hogy ha a legrövidebb időn belül nem jutok kajához, fölfalom az egész vagont. Szerencsémre - és a többi utas szerencséjére – épp közeledett egy kocsit tologató nénike. A kocsi meg volt pakolva kajával, úgyhogy egyből odaszóltam a hölgynek.

-Elnézést! Hahó! Lenne szíves idejönni? – kérdeztem megpróbálva megütni egy illedelmes hangnemet.

-Szervusz aranyom, mit szeretnél? Sajnos zsírszegény étellel nem szolgálhatok. – mondta a hölgy kissé szomorkás mosollyal az arcán. Most szórakozik velem? Nem ismer még engem ez a nénike…

-Oh, ez egyáltalán nem baj! – válaszoltam nevetve, ezzel elérve, hogy Mrs. Smith – legalább is a névkártyáján ez állt – meglepődjön. – Akkor, lássuk csak… Szeretnék egy nagy rántotthúsos szendvicset, egy egy literes Sprite-ot, és egy csomag kulcs alakú gumicukrot. – soroltam a választottakat, majd, miután a néni átnyújtotta őket, mosolyogva megköszöntem.

- Jó látni, hogy vannak még ilyen jó étvágyú kislányok! – búcsúzott Mrs. Smith, majd vissza sem nézve továbbtolta kocsiját.

    Mire végeztem az evéssel, a vonat begördült a Kings Cross-ra, én pedig bukfencező gyomorral jöttem rá, hogy megérkeztem Londonba.

    10 percnyi szenvedés után kibotladoztam a pályaudvar elé, ahol már négy, mindig mosolygó lány várt rám. Háttal álltak nekem, már épp szólni akartam, mikor rezegni kezdett a mobilom. Gondolkodás, és a hívó ellenőrzése nélkül vettem föl.

-Szia Grace! Merre vagy? Sehol nem látunk! Mondd, hogy nem késted le! – hallottam meg Perrie hangját a vonal másik végéről, mire halkan felnevettem.

-Szia. Ha megfordultok, minden kérdésre választ kaptok. – mondtam mosolyogva, mire a négy lány egyszerre pördült meg tengelye körül, majd, mikor észrevettek, ugyancsak egyszerre kezdtek loholni felém őrült tempóban.

-Lányok..Lányok! Ennek rossz vége lesz! – próbáltam figyelmeztetni őket, hiába. A négy lökött nekem futott, így egyensúlyomtól teljes mértékben megszabadítva, aminek vége egy közös borulás lett. Na, ki került alulra?... Ilyen az én formám, ha nem én kerülök az emberkupac aljára, esküszöm belehalok a csodálkozásba.

- Köszi lányok, ti is hiányoztatok… - hörögtem a bőröndjeimen fetrengve, még mindig a többiek alatt. Erre a lányok észbe kaptak, leszálltak rólam, és, miután fölsegítettek, egymásra néztek, majd ijesztően egyszerre szólaltak meg.

-Isten hozott Londonban!! – kiáltották, mire többen is felénk néztek. Na, végül is nem mindenkit köszönt a Little Mix hatalmas hangerővel az állomáson..